Érdekesnek ígérkező kiállítás nyílik nem egészen két hét múlva. A KisÁ ad otthont Bakos Levente  Hic sunt daemones (Itt démonok vannak) c. kiállításának, mely 2015.június 12-én, pénteken nyílik. 

Levente kiállításra kerülő munkái a kevésbé ismert klekszográfiával foglalkoznak. A kifejezés többünk számára elsősorban a pszichológiában használt Rorschach-tesztek kapcsán lehet mégis ismerős, annak ellenére, hogy nem kizárólag szimmetrikus tintapacákra kell gondolni. Ha érdekel a téma, az alábbiakban összeszedtünk néhány érdekességet. Előtte azonban jöjjön egy rövid beszélgetés műfajválasztásról és alkotásról a kiállító Leventével.

Klekszográfia és művészet

Korábbi képeidhez képest talán elsőre ugyan újszerűnek tűnik a témaválasztás, aki azonban közelebbről ismer téged, testhezállónak találja számodra a műfajt. Mesélnél arról, miért pont a klekszográfiára esett a választásod?

Mióta a tibeti kalligráfiát művelem, folyamatos a késztetés, hogy a gótikus betűk iránti rajongásomat is rögzítsem egy-egy megfelelő idézetet megformálva a már kipróbált, bevált eszközökkel. Egy ilyen idézet (egy híres Francisco Goya idézetről van szó) inspirálta, hogy ezzel a gyerekkoromból ismerős technikával elkezdjek újra játszani. Már a legelső alkalommal lenyűgözött a benne rejlő lehetőség. Az eredeti tervet elhagytam, és körvonalazódott valami új. A buddhista kalligráfiát rendszeresen valamiféle speciális szellemi praxisként határozzák meg. Ez így is van, viszont a klekszográfiában is érzek valami nagyon hasonló tendenciát - számomra is a későbbiekben, hosszabb távon fog kiderülni, hogy vajon ez tényleg így is van. Mindenesetre érdemes nem csupán kreatív játéknak, az alkotás egy folyamatosan inspiráló módjának tekinteni, hanem valami sokkal többnek. A technika pszichológiai háttere intenzíven foglalkoztat, és a  buddhizmussal való összevetése elengedhetetlennek tűnik.

A "keleti vonal", a letisztultság, a színvilág szerintem továbbra is tükrözi a te stílusodat. Mennyire tudatos a stílus megtartása?

A klekszográfia “klasszikus” vagy “eredeti” médiuma a fekete tinta. Én most legelső alkalmakkor vízfestékkel és akrillal kísérleteztem, de mi sem volt természetesebb, mint hogy végül legszívesebben japán tussal ejtsek pacákat a papírra, és még a vízfestéket is a fekete és piros színekre korlátozzam. Mindezeket a technika múltja és a “tibeti kalligráfiás” éveim egyaránt kikövetelték maguknak. A keleti kalligráfiából ismerős cinóberpiros pecsétek használatát megtartottam (sőt egy sereg új pecsétet terveztem), így több kép is automatikusan a távol-keleti tusképekkel lett rokon, holott maga a technika jellegzetesen európai ill. nyugati.

Hogyan készül egy-egy kép? Megtervezed, mi kerül a papírra, vagy átadod magad az alkotás folyamatának?

Máshogyan viselkedik a tus, a vízfesték és az akrill. A különböző tulajdonságú papírok is más és más eredményt ígérnek. Lehet a festéket csupán cseppenteni, de például lehet egy, a papír felett határozott – akár a kalligráfia világában már alaposan elsajátított – mozdulattal húzott ecsettel is “festeni”. Az ecset ekkor nem érintkezik a papírral, de nyomot hagy. Elméletben a papír öszehajtása tűnik a legegyszerűbb lépésnek, ahol nincs igazán mozgástere az embernek, csak összehajtja és kész. Azonban a végeredményt tekintve kulcsfontosságú, hogy mennyire, hogyan és milyen irányba nyomja, simítja az ember a papírt, amikor összehajtja. Némi rutinnal befolyásolható a foltokkal és az összehajtással is, hogy az eredmény pl. mennyire legyen arcszerű, de ekkor fenn áll a veszélye, hogy pont a lényeg fog elveszni. A formát nem érdemes előre megtervezni, és megpróbálni a folyamatot eszerint befolyásolni.

Gyakorlatilag különösebb terv és szándék nélkül ülök le “festeni”. Nem elvárás, hogy minden alkalommal szülessen “valami”, de mivel rendszerint valamennyi korábbi tapasztalat megjelenik és részt vesz a folyamatban, mégiscsak vannak látványos “melléktermékei” a praxisnak. Arról szó sincs, hogy csak pacázok, hajtok, pacázok, hajtok…. egészen addig, amíg némi vakszerencsével végre összejön valami látványos és képszerű. A folyamat ennél mindenképpen összetettebb.

Te magad egyébként mit gondolsz ezekről a tesztekről?

Rorschach tintapaca-tesztjét szinte mindenki ismeri. Könnyű röviden összefoglalni, amit a tesztről tudni vélünk: amit a véletlenszerű foltokban látni vélsz, kegyetlen őszinteséggel árul el rólad valamit, aminek talán te magad sem vagy tudatában. Rorschach megközelítése valójában közel sem volt ilyen egyszerű. Például fontosabbnak vélte, hogy amit a páciens lát, azt a folt egészében, vagy részletében látja, vagy hogy a látni vélt alak(ok) mozgásban van(nak) vagy sem. 

Az észlelésünk úgy van finomhangolva, hogy a véletlenszerű foltokban is ismerős formákat keressen és találjon, de hogy az ember egy foltban pillangót vagy denevért lát, a pszichoanalízis szempontjából úgy tűnik irreveláns. Annak, hogy egy foltot egy arcnak ill. fejnek lássunk, egészen minimális feltételei vannak. Ez egy egészen hétköznapi jelenség. Az emberek kiemelt jelentőséget tulajdonítanak annak, ha gyakran látnak démonarcokat, furcsa manókat, szörnyszerű kreatúrákat, fantázialényeket az ilyen foltokban. Különösen gyakorivá azért válhat az efféle lények észlelése, mert valós, fizikai minta hiányában könnyebben képzelhetőek bele véletlenszerű formák együttesébe. Amennyiben egy infernális kreatúra a “teremtés kigúnyolása”, behozhatatlan előnnyel indul, hogy az “ismerős formákat kereső” észlelés lehetséges eredménye legyen ott, ahol bár az arcészlelés feltételei teljesülnek, de mindezen túl minden más teljesen véletlenszerű, rendezetlen, irracionális.

A szimmetrikus tintafoltok rövid története

A szimmetrikus tintapacákkal már az 1800-as években foglalkoztak, többek közt a német Justinus Kerner költő és orvosi író, aki a tintafoltokat spirituális irányból közelítette meg: a költő szerint az alkotások ablakok a szellemvilágra, démonokkal, denevérekkel, csontvázakkal. Évekkel halála után, 1890-ben adták ki tintapacákkal illusztrált verseit "Kleksographian" címmel. Akit érdekel a téma, a teljes könyvet megtalálja itt. 

Justinus Kerner klekszográfiái

A Gobolinks c. kiadvány pedig 1896-ban jelent meg Ruth McEnery Stuart és Albert Bigelow Paine illusztrációival (2013-ban ismét kiadták). A teljes könyv itt.

A Rorschach-teszt

A klekszográfia jóval később híresült el, mégpedig a Rorschach-féle tintafolt tesztek kapcsán.

A teszt Hermann - Klecks - Rorschach (1984-1922) svájci pszichiáter nevéhez fűződik, aki sokáig maga sem tudta eldönteni, a rajzolás vagy a pszichológia érdekli-e jobban. Végül ugyan az orvostudomány mellett tette le a voksát, azonban a művészetek terén szerzett tapasztalatait sikeresen hasznosította munkájában is. A tesztet hitelességét egyébként a tudomány nem tekinti hitelesnek és önállóan értékelhetőnek (de minimum vitatja), mivel több kiértékeléi módszer is létezik hozzá, és az eredmény függ a tesztet felvevő személytől és szakértelmétől, ill. a páciens előzetes ismereteitől is. 

Íme a Rorschach-táblák 1948-ból (és mint látjátok, itt-ott árulják-árulták is)

A teszt egyébként az apofénia (ez az az emberi képesség, hogy kevés adat ismeretében is következtetünk, és teljesen random, véletlenszerű dolgokban is megtaláljuk a vélt vagy valós rendet) hogy látszólag távoli dolgok közt is kapcsolatot hozunk létre, azaz képesek vagyunk asszociálni), a pareidolia (ez pedig az, hogy teljesen bizonytalan és véletlenszerű ingerek alapján is képesek vagyunk - vagy képzeljük magunkat - konkretizálni a dolgokat, pl. felhőban arcot látni, visszafelé lejátszott hangban új értelmet találunk stb.) ill. az asszociáció képességén alapszik. Mint ilyen, kimeríthetetlen témalehetőséget kínál a művészek számára:

Rorschach-teszt inspirálta alkotások

 Fotó: Mark Williams Fotó: Olivier Valsecchi

Bakos Levente Hic sunt daemones c., a Memento Mori Egyesület által szervezett kiállításának eventje a Facebookon. Kimaradt valami? Tudsz még művészt, aki a témában alkot? Kommentelj!

Katt az aláfestő zenéhez! Ide pedig akkor, ha szívesen olvasol kalligráfiai kiállításokról!