sheabouteverything

Interjú Dofka Zsuzsanna (andaluzina) fotóművésszel

Anno egy népszerű fotósportálnak köszönhetően fedeztem fel magamnak andaluzina hozzám igen-igen közelálló képi világát, sajátos stílusú, borongósan derűs (ha lehet ilyet mondani) emberközeli alkotásait. Az eltelt közel 10 év alatt Dofka Zsuzsanna művészete egyre csak érettebb, még elgondolkodtatóbb lett, és ahogy látom-hallom több elismerésben is részesült.

De vajon hogyan választja egy hamvas negyvenes budapesti édesanya a fotózást hobbijául, és hogyan jut el az elismerésig?

Cold riverbank

- Ha jól emlékszem, még 2007 körül találkoztam először a képeiddel egy azidőtájt igen népszerű fotós weboldalon. Két évvel később már a Digitális Fotó Magazinban láthattuk békét és nyugodtságot sugárzó fekete-fehér képekből álló miniportfóliódat. Mi történt azóta?

- Igen, akkor, azon a fotósoldalon kezdődött minden. Véletlenül találtam rá, akkor még fényképezőgépem sem volt. Eleinte csak nézelődtem ott, aztán én is elkezdtem próbálkozni. Sok-sok gyenge kísérlet után az egyik árnyék témájú fotóm bekerült az oldalon az ajánlottak közé, és ez lendületet adott. Ezt a képet több hasonló követte, és egyre inkább éreztem az oldal szerkesztőjének figyelmét és támogatását azzal, hogy kiemelte a fotóimat, később pedig megkaptam tőle a lehetőséget a mini-portfólió megjelentetésére a magazinban. Dékán István sokkal többet tett értem, mint gondolná.

Most külföldi fotósoldalakon vagyok jelen, mert szeretném megismerni olyan emberek véleményét is a munkáimmal kapcsolatban, akik nem tudják, hogy ki vagyok.

Az utóbbi időben filmes gépeket is használok a digitális mellett, mert az analóg fotózás számomra az igazi varázslat, de nálam jól megfér a két technika egymás mellett. Mindkettőt szeretem. Az egyik szabadságot ad, a másik kihívást jelent.

- Miért a fotózást választottad önkifejezési eszközödül? Mi az, amit szeretnél képeiddel megmutatni számunkra?

- A fotózás ötlete hirtelen jött, szinte a semmiből. Nem tudom azt mondani, mint nagyon sok ember, hogy gyerekkoromban kezdődött. Én későn kezdtem, viszont azóta fontos része az életemnek. Nem tanultam fotózni, csak az ösztönök vezettek, a többit pedig hozzátettem a tapasztalatok, és mások tanácsai alapján, de továbbra is folyamatosan tanulok, figyelek.

Azt vallom, hogy bár a legtöbb pillanat megismételhetetlen, de a fotózás lehetőséget ad arra, hogy megtartsuk, láttassuk, és szavak nélkül meséljünk róla.

Eleinte sok árnyék témájú fotót készítettem. Érdekes volt felfedezni ezt a hétköznapi, mégis különleges témát. Idővel aztán elkezdett alakulni a saját – főként emberközpontú - képi világom. Szeretem a képeimet, mert általam születnek, és mindegyikben ott vagyok én is. Az pedig plusz öröm, ha másoknak is tetszik, amit csinálok.

- Melankolikus, gondolkodó, befelé figyelő személyiségjegyeket rejthetnek “felhős hangulatú” alkotásaid. Ilyen vagy?

- Nagyjából igen. Intenzíven élek meg mindent, és utána sokáig dolgozik bennem az élmény, akár jó, akár rossz volt. Sokan mondták már, hogy melankolikus, komor hangulatúak a képeim, és ezt nem is vitatom. Érzések, pillanatok, hangulatok, helyszínek motiválnak, de általában mást emelek ki belőlük, mint ami esetleg elvárható lenne. Szeretem a színeket, de az én világom valóban nem rózsaszín.

- Úgy tudom, különböző díjakkal is elismerték munkádat.Melyik díjra vagy a legbüszkébb?

- Néhány évvel ezelőtt gyakran küldtem képeket különböző pályázatokra. Először csak hazai, később már nemzetközi vonalon is. Kaptam néhány oklevelet, dicséretet, és sok csoportos kiállításra beválogatták a munkáimat. A Sony világméretű pályázatán elért sikereimre vagyok legbüszkébb. Az idén, és tavaly is bekerült egy-egy képem az egyik kategória kiválasztottjai közé. Ez nagy öröm. Mostanában nem foglalkozom pályázatokkal, de később ismét szánok rá időt.

- Vannak esetleg példaképeid?

Nincs konkrét példaképem, de sok művész munkája van hatással rám. Éppúgy szeretem Jan Saudek gondosan megtervezett és kivitelezett képeit, mint Thymournia elszigetelt világát, vagy MiloszWozaczynski csodálatos nagyformátumú fotográfiáit, de szívesen megemlítem többek között Balogh Anita, SusanBurnstine és Kyle Thompson munkáit is. Természetesen örök tisztelet a nagyok előtt: Brassai, Capa, Kertész, Maier, Newton…

- Megtudhatjuk, mivel foglalkozol napi 8 órában? Hogyan illeszted bele a munkáról és gyereknevelésről is szóló életedbe az alkotást?

- Egy nemzetközi cégnél dolgozom, mint logisztikai munkatárs, ami a hétköznapjaim nagy részét lefoglalja. Mégis, talán épp ez az, ami inspirál, hogy több legyek, mint dolgozó anya, akinek az élete kimerül a munka, és a háztartás napi ellátásában. Ennél többre van szükségem ahhoz, hogy egész legyek. A családom szereti, és támogatja, hogy fotózok, és szerencsére ez a tevékenység könnyen alakítható közös hétvégi programmá is. Ha velem vannak, nem ússzák meg a modellkedést. De jó fejek, és belemennek a játékba, ahogy a nagylányom barátai is.

- Utolsó és igen összetett kérdés: Min dolgozol most, és hol találkozhatunk legközelebb képeiddel, mit tervezel a jövőben?

- Jelenleg egy fotósképzésre járok, és leginkább tervezgetek, mert jövőre sok dolog fog változni körülöttem, ha minden úgy alakul, ahogy szeretném.

De addig is, egy középiskolai osztálytársam ötlete alapján gondolkodunk egy közös bemutatón. Kata gyakran választja a fotóimat illusztrációként nagyszerű írásai mellé, és ez indította el a gondolatot. Ősszel pedig szeretnék egy önálló budapesti kiállítást.

Hosszú távú terveim nincsenek, de örülnék, ha néhány év múlva lenne egy nagyformátumú kamerám. Továbbá szem előtt tartom, amit nagy kedvencem, Bukowski írt az egyik versében: „nekünk kell a saját fényünkkel a sötétséget megvilágítani. Senki nem teszi ezt meg helyettünk…”

https://www.behance.net/andaluzina
https://www.flickr.com/photos/andaluzina/
http://andaluzina.blogspot.hu/